„Édes kutya ez a Macska” – egy barátság története

Tomi Kontio: A kutya, akit Macskának hívtak, ill. Elina Warsta, ford. Jankó Szép Yvette

Tomi Kontio finn szerző könyve 2021-ben vált elérhetővé magyar nyelven a Koinónia kiadásában, hat évvel az eredeti megjelenést követően. A kutya, akit Macskának hívtak című kötetet Finnországban 2019-ben követte A kutya, akit Macskának hívtak találkozik egy macskával, majd 2020-ban A kutya, akit Macskának hívtak otthont keres című folytatás.[1] A magyar közönség eddig néhány Angry Birds-könyv (Angry Birds – A nagy trükk; Angry Birds – Karácsonyi kaland) szerzőjeként találkozhatott Tomi Kontio nevével, ezekhez képest nagyon más megszólalást és vizuális világot képvisel A kutya, akit Macskának hívtak. A vizualitás kapcsán pedig mindenképp érdemes kiemelni a kötet illusztrátorát, Elina Warstát, akinek ötletes, humoros és érzékeny rajzai rögtön megragadják a figyelmet, és rendkívül igényes könyvtárggyá avatják a kötetet. Éppen ezért talán azt sem haszontalan megjegyezni, hogy a borítón érvényesülő hierarchiát (csak a szerző neve és a cím szerepel dombornyomással és fényes borítással, valamint az illusztrátor neve kisebb betűmérettel van szedve) ideje volna meghaladni, hiszen több szakirodalom is utalt már arra, hogy a kortárs gyerekkönyvek, illetve egyes könyvsorozatok sikerében a képi világ szerepe alapvetően meghatározó.[2]

A kutya, akit Macskának hívtak cím eleve egyfajta ellentmondást rejt magában, ami felkelti az érdeklődést, és végigkíséri a kötet egészét. Érvényesül például a főszereplő személyében, akinél az identitás két fontos összetevője, a test (kutya) és a név (Macska) kerül konfliktusba. Mindkettő meghatározott tulajdonságok, attitűdök hordozójaként jelenik meg, amelyek nehezen férnek meg egymással. A Macska névben leginkább a függetlenség, magabiztosság elvárása fogalmazódik meg („Ő makacsul macskát akart nevelni belőlem, mert szerinte minden macska magabiztos. Vagy legalábbis a maga ura.”), amelynek rendre a kudarca válik meghatározóvá: „[…] de én valahogy nem éreztem azt, hogy a magam ura volnék, inkább csak azt, hogy magam vagyok.”. A visszatérő ismétlés („A magam ura voltam, mint a macskák, bár én ebből a magam uraságból inkább csak azt éreztem, hogy magam vagyok.”) nyomatékosítja ezt, némileg modorossá téve a szöveget, ám egyúttal sajátos ritmust, lüktetést adva neki.

A nyelvileg ilyen módon megjelenő kutyaság-macskaság ellentétét, illetve a macskaság erőltetett felvételét a macska álarc visszatérő szerepeltetésével érzékelteti az illusztráció rendkívül invenciózusan. A címlapon a maszk a földön hever, az utolsó két képen pedig egy kislány fején látható. Az identitás működésének, a külső elvárások és az önkép közti különbségnek a leglátványosabb példája azonban az a jelenet, amikor Macska a kirakatban lógó macska álarcban látja meg saját tükörképét. Igazán szép és játékos ábrázolása ez a különböző szerepek és álarcok felvételének, az ezektől való távolság és idegenség megjelenítésének, az identitás rétegzettségének és a kijelölt szerepekbe való illeszkedés nehézkességének. A címlapon szereplő levetett maszk pedig előrevetíti a történet végét, hiszen paradox módon a valódi szabadságot és magabiztosságot nem a macskaság jelenti, hanem éppen a macskaság kényszerétől való megszabadulás. Ez a váltás a szövegben is megtörténik, ám némileg másként. Ahogyan az utolsó mondatból kiderül („Kutya vagyok, akinek a neve Macska. Így hívnak engem a barátaim.”), a megváltozott identitás nyelvileg nem egy új névben performálódik – és ilyen módon a macskaságtól való jelképes megszabadulásban –, hanem a mások általi megnevezésben, amely a magány megszűnését jelenti. Hiszen a szöveg mindvégig játszik a magány és a maga ura kifejezés azonos szótőből fakadó hasonló hangzásával és a bennük rejlő szemantikai különbséggel, amely végül a magára találásban oldódik fel.

A történet az egyes szám első személyű elbeszélő bemutatkozásával kezdődik: „Az én nevem Macska, de valójában kutya vagyok. Anyám border collie, skót terelőkutya, apám pedig lapp pásztor, fajtája: lapphund, pontosabban finn lapphund. Így én keverék vagyok.” Klasszikus módon az egyént alapvetően identifikáló tényezők – mint a név és a származás – jelennek meg, amelyek némi ellentmondást, határhelyzetet sejtetnek. A név, valamint a kutyaság-macskaság helyzetét már érintettem, és legalább ennyire fontos a keveréklét, amely az idézett részben még semleges megállapításként jelenik meg. Ezt alakítják minősítéssé a külvilág visszajelzései: „Az én nemes orrom soha nem téved, ami a fajtisztaságot és a keverék vakarékokat illeti […]” A többi kutya megállapítása mind (kritikátlanul) beépül az énképbe, és az önmeghatározás alapjává válik („Szóval nyamvadt korcs vagyok, egy keverék vakarék, akit Macskának hívnak.”). Ugyanez érvényesül Borz esetében is, akinek bemutatkozásából a külvilág ítélkező szavait lehet kihallani: „– Én pedig Borz vagyok – felelte erre. – Egy ember, akit Borznak hívnak, egy torzonborz csavargó, borzas hajú hajléktalan, kóbor csőlakó lator. Hívhatsz csövesborznak.” Neve megbélyegző hatást kelt, hiszen a szagára utal („A szaga erősen birizgálta az orromat, épp mint a csatornáké és a szemeteseké.”), másrészt viszont önreflexív gesztus, amely a játékosság, a humor eszköze. Borz ugyanis saját magát nevezi el így, utalva a Macska nevében rejlő abszurditásra: „– Ha te macska vagy, akkor én borz vagyok.”

Borz az első, aki közösséget vállal Macskával („– Mi ketten hasonlítunk egymásra – mondta Borz. – Egyforma bozontos szőrmókok vagyunk, nyamvadt korcsok.”), akinek eddigi alapélménye a magány és az elhagyatottság volt. Kettőjük találkozása nemcsak a cselekmény szempontjából jelent fordulatot, hanem szó szerint is, hiszen ennél az oldalpárnál 90 fokkal el kell fordítani a könyvet. A bemutatkozásukat kísérő illusztráción a két szereplő profilja látható, amint egymás szemébe néznek. A kép tökéletesen kifejezni azt az egyenrangúságot, nyíltságot és elfogadást, amely kettőjük kapcsolatának alapja – és amiben Macskának korábban nem volt része. A madarak szabálytalan, de mégis egy irányba tartó, Macskát és Borzot összekötő röpte pedig jelzi a köztük kialakult láthatatlan és egészen természetes köteléket. Kettőjük hasonlósága nemcsak szövegesen, hanem vizuálisan is megképződik a szürkés színhasználatban, a szomorkás, de nyílt tekintetben, valamint a sapka viselésében. Az illusztráció ezzel visszautal egy néhány oldallal korábbi jelenetre, amikor Macska találkozott a többi ebbel egy kutyaparkban. Itt a magára hagyatottságot nemcsak Macska elkülönült ábrázolása érzékelteti, hanem az is, hogy a többi kutya és a gazdájuk látványosan hasonlítanak egymásra – a dalmata gazdája fekete pöttyös kabátban és kalapban van, az uszkár gazdájának a haja és a kalapja idézi kedvence frizuráját, az agár világos, hosszú szőre pedig gazdája szőke hajában fedezhető fel. Amikor tehát az illusztráció a Borz és Macska közti hasonlóságokat teszi láthatóvá, akkor még inkább egyértelmű lesz kettőjük összetartozása. Barátságukat az önzés és a birtoklási vágy teljes hiánya jellemzi, ezt fogalmazza meg Borz, amikor azt mondja az érdeklődő gyerekeknek: „Ő nem az én kutyám. Ő az én barátom.” Az ilyen típusú mondatok is érzékeltetik, hogy miközben a történet egy szívmelengető barátságról szól, diszkréten érint olyan kérdéseket, mint a felelős állattartás, a hajléktalanság, a túlfogyasztás és a szeméttermelés vagy az apa hiánya. Jó arányérzékkel vonja be ezeket a szerző, láthatóan nem célja az említett problémák tematizálása, a maguk természetességében ábrázolja azokat, éppen ezért működik jól.

Macska és Borz barátsága, a köztük kialakuló bizalom erős kontrasztban áll a kutya korábbi élményeivel, családi körülményeivel. Az apját nem ismerte, figurája mesékben, történetekben, jelzős szerkezetekben élt: „Ezt mesélte anya. Néha pedig azt, hogy apa csavargó csahos volt, feslett farkcsóváló, egy könnyűvérű korcs. Mindenesetre apa mindig valami volt. Apa mese volt. Hol volt, hol nem volt.” A hiányban jelenlévő apa alakja mindig változik, egyetlen állandó eleme a megbízhatatlanság. Macska testvérei nem maradtak életben („– A testvéreid angyalok lettek – mondta. – Te pedig macska.”), és mintha az ő megnevezésében érvényesülő névmágia egyfajta védelmet akarna jelenteni a kutyalét nehézségeivel szemben – éppen az attól való eltávolodás révén. Ez az eltávolodás azonban mindenre és mindenkire kihat, hiszen egy nap anyja is magára hagyja Macskát: „Egy nap aztán anya elpottyantott néhány könnycseppet, azzal elment.” Az identitásvesztettség, társtalanság állapotát különösen látványossá teszi, hogy az a közeg, ahol született és felnőtt, nem fogadja be („[…] az erdő minden állata hátat fordított nekem, menekült vagy elkergetett.”). A kirekesztettség, sehova sem tartozás érzését a város még inkább felerősíti, hiszen Macska ugyanazt az elutasítást tapasztalja meg – míg nem találkozik Borzzal, aki hozzá hasonlóan perifériára szorult.

A történet társadalomkritikai éle szövegesen és képileg is megfogalmazódik, ez abban a jelenetben a legegyértelműbb, amikor Macska és Borz a Punavuori városrészben járnak, ahol „gazdag emberek élnek”. Egyértelműen Borzhoz társulnak olyan értékek, mint a szabadság vagy a nagylelkűség, és éppen az utóbbit igazolva menti fel Borz a gazdag embereket („De nem az ő hibájuk… […] A pénz rabjai.”), akikhez kimondatlanul is negatív konnotációk kapcsolódnak. Ezt különösen az illusztráció erősíti fel, amely az egyik oldalon vörös hegyként (a Punavuori vörös hegyet jelent) ábrázolja a városnegyedet, a következőn pedig vörös szeméthegyként üvegekkel és zsákokkal, társítva a jóléthez a pazarlás és a hulladéktermelés képzetét. A kötetben paradox módon épp a hajléktalan és a kóbor kutya, a társadalom kitaszítottjai azok, akik élhetőbbé teszik a társadalom tagjai számára a várost, hiszen ők gyűjtik össze az eldobált üres üvegeket vagy fogyasztják el a kidobott élelmiszereket. Szemben a városlakókkal, Borz harmóniában él a természettel, amit a leírására használt hasonlatok és metaforák is érzékeltetnek: „Az arcán kérges volt a bőr, mint a fák oldalán.”; „A szeme halványszürke volt, mint a holtfa törzse.”; „A szakálla erdejében fészkelt bogár is, madár is.” Ezzel együtt egyfajta bölcsesség is társul hozzá, mondatai békét és derűt sugároznak.

Sok nehéz téma sejlik fel a szövegben, amelyek melankolikus hangulatot kölcsönöznek a történetnek, ám ezt a humor néhol oldja. Ilyen például, amikor Macska a gyermeki gondolkodásmódot idézve magára is érvényesnek tekinti anyja intelmeit: „Ne bízz más kutyákban se, különösen, ha kankutyák, ebadta ebfiak! De ne bízz a lánykutyákban sem, a nőstényekben, azok meg szukák! És a macskákban se bízz! Én egy lánykutya voltam, akit Macskának hívtak. Nem bíztam magamban.” A szójátékok többnyire a szó szerinti jelentés és az átvitt értelem egymásba játszásából fakadnak, jellemzően a kutya szó jelentésmezőjében mozognak: „Nagy ebadta volt az apám […]”; „A nevem pedig Macska, pedig kutya volnék, a kutya mindenit.”; „erdőn-mezőn kutyagoltam”. A szöveg játékosságához járulnak hozzá az alliterációk is („ebadta ebfiak”; „Ő makacsul macskát akart nevelni belőlem”), a belső rímek („megvadított minden szukát, leugatott sok kankutyát”; „Olyankor nagyon maga alatt van az ember… no meg a kutya. Vagy azt jelenti, hogy a maga ura.”) pedig sajátos ritmust teremtenek, ami különösen a felolvasásban tud érvényesülni. A nyelvezet dallamossága, képi gazdagsága a fordítót legalább annyira dicséri, mint a szerzőt, és egészen líraivá teszi a szöveget („Az ég a tenger vállára hajolt, a tenger az ég vállára.”; „Miután kiürült az üveg, Borz énekelni kezdett. Előfordult az is, hogy felállt és táncra perdült. Ilyenkor én is csaholtam örömömben, és körülugráltam. A város úgy nyílt ki köröttünk, mint egy óriás harmonika. A szél játszotta a talpalávalót.”).

Hasonlóan finoman jelenik meg a humor az illusztrációkon, például a korábban említett kutyaparkos jelenetben, ahol a kerítés oldalán egy macska áthúzott képe jelzi, hogy nekik tilos a belépés. Mellette pedig egy kutyát ábrázoló tábla van kitűzve. Ez Macska esetében ismét a kutyaság és a macskaság közötti konfliktusra, a két identitás ellentmondására utal, érzékeltetve a helyzet abszurditását. Ugyanez jelenik meg a Helsinki bebarangolásához tartozó oldalpáron, amely a város térképét mutatja, a felső sarokban pedig az iránytű mögül egy kutya és egy macska kukucskál. Szintén a képi világ humoros megoldása, amikor Macska apjának hódításait a hátrahagyott összetört szívek jelzik.

A kötet vizuális és nyelvi megoldásai egyaránt igényesek, és emlékezetessé teszik a történetet, amely fontos kérdésekkel foglalkozik néhol humoros, máskor pedig egészen lírai módon. Csak remélhetjük, hogy a hazai fogadtatás elég lelkes ahhoz, hogy a sorozat többi része is megjelenjen magyarul.

Tomi Kontio: A kutya, akit Macskának hívtak, ill. Elina Warsta, ford. Jankó Szép Yvette, Kolozsvár, Koinónia, 2021.

[1] Helsinki Literary Agency http://www.helsinkiagency.fi/tomi-kontio/ (Letöltés ideje: 2022. január 21.)

[2] Erre néhány hazai példa: Hermann Zoltán, Szerény javaslat, Szépirodalmi Figyelő, 2012/5, 27; Gulyás Judit, Népmese és gyerekirodalom = „…kézifékes fordulást is tud”: Tanulmányok a leg­újabb magyar gyerekirodalomról, szerk. Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Mészáros Már­ton, Szekeres Nikoletta, Balatonfüred, Balatonfüred Városért Közalapítvány, 2018 (Tempevölgy könyvek 29), Gulyás, 2018, 106.